Roxmorts, a varázslófalu

január 17.

-Jaj, Beck, légyszi, légyszi, vedd meg nekem azt a nyalókát! - mutattam egy hatalmas darabra az egyik polcon.
-De már legalább két zacskó cukrot vettünk! - mutatott Beck fáradt arccal Meggie telezsúfolt kezére.
-Ez az utolsó, kéééééérlek! - rángattam arrafelé.
-Ezt mondtad a legutóbbinál is. És az azelőtinél. És az azelőttinél is - sóhajtott hatalmasat Beck. - Nem veszem meg! Rosszul leszel.
Elszomorodtam. Válaszoltam volna, de ekkor Nelson csúszott be a képbe.
-Hello, Cat, van valami hézag?
-Kérem azt a nyalókát, de Beck nem veszi meg - panaszkodtam.
-No problemo, majd tőlem megkapod - mosolygott, majd nem sokkal később valóban megvette nekem.
Magamon kívül voltam az örömtől.
-Jaj, köszi! - ugrottam a nyakába, szorosan átölelve őt.
Amikor már újra a földön voltam (Nelson jó magas), Beck-hez léptem.
-Mehetünk tovább - nyújtottam felé a kezem, de nem kulcsolta össze ujjainkat.
Megütődve néztem fel rá, de ő Nelson-t nézte, olyan izzó gyűlölettel, hogy a szavam is elakadt.
-Hagyd békén Cat-et! - sziszegte vészjóslóan.
-Nyugi, haver - emelte fel a kezét Nelson nevetve. - A tied. Szia Cat!
-Szia! - integettem mosolyogva, aztán a fiú eltűnt a tömegben.
Beck most már megfogta a kezem, de a rágóizmai megfeszültek. Kérdőn Meggie-re néztem, aki azt mutogatta vissza, hogy később. Bólintottam, és kiléptünk a Mézesfalásból.

január 19.

-Biztos nem kövérít?
-Nem, egyáltalán nem.
-De mi van, ha mégis?
-Angie, ha most nem veszed meg ezt a talárt, esküszöm, összetépem! - rivalltam húgomra.
Az Aranytalár Varázslódivat egyik alkalmazottja rémülten pillantott rám, de Chris megnyugtatta, hogy itt tettlegességről szó sem volt, csak fenyegetőztem. Én azért ebben nem voltam olyan biztos. Angie már legalább egy órája nézegette magát ebben a talárban, és nem tudta eldönteni, megvegye-e vagy sem. Egyébként tökéletesen állt rajta, úgyhogy nem értem, min problémázott annyit. Mindegy, a kirohanásom után végül is megvette, és mindenki boldog volt. Csak az én idegeim álltak darabokban. Amikor Angela úgy döntött, benéz a Calamus Pennaboltba, úgy döntöttem, inkább otthagyom őket, és elmegyek a Szellemszálláshoz. Chris velem akart jönni, de aztán kértem, hogy ne tegye, így egyedül mentem. Bekaptam egy mentolos rágót, bedugtam a fülembe az MP3-am füldugóját, és teljes hangerőn hallgattam Victoria Justice-tól a Bad Boys-t.



A Szellemszállást a Harry Potterrel történtek óta kissé feljavították, és már látogatni is lehetett, de én nem mentem be, csak leültem egy sziklára, és bámultam. Ez a hely mindig megfogott, főleg télen. Olyan különös nyugalom honolt itt, mégis olyasfajta nyugalom, mint amilyen vihar előtt szokott lenni. Kettős érzés. Akárcsak Daemon-nal kapcsolatban... Megráztam magam. Most nem akartam Rá, és az iránta táplált bolond érzelmekre gondolni, inkább csak ellazultam. Folyamatos lejátszásra állítottam a számot, és lehunytam a szemem. Hirtelen egy kéz rántotta ki a jobb fülemből a hallgatót. Rémülten pattantam fel, ám amikor megfordultam, Daemon állt ott, vigyorgó ábrázattal. Gyorsan kinyomtam a számot, de Daemon még pont hallhatta azt a sort, hogy "Why do the bad boys always look so good?".
-Na mi az, Mia? Ennyire hiányzom? Rólam hallgatsz zenéket?
Belecsíptem a karjába, és kikaptam a kezéből a fülhallgatóm.
-Mintha azt kértem volna, hogy hagyjatok.
-Mintha bármikor érdekelt volna, mit mondasz.
Jogos. Fújtattam.
-Mit szeretnél?
-Csak szólni szerettem volna, hogy Zonkó Csodabazárjába megyünk. Tudom, hogy szereted, hátha van kedved jönni.
Igaz, ami igaz, valóban szerettem. És Daemon annyira édes volt (NEM VOLT ÉDES!), ahogy így, a hajába olvadt hókristályok miatt kicsit csillogó hajjal és szemmel rám meredt... Te jó ég. Mi bajom van? Megráztam magam.
-Jó, megyek.
A Csodabazárban Chris azonnal kisajátított, és együtt nevettünk a sok vicces játékon, amelyeket árultak. Rengeteget begyűjtöttem, mert sejtettem, hogy szükségem lesz rá, ha fel akarom bosszantani Fricset. Márpedig a péntek délelőtti incidens miatt meg fog fizetni! A bolt után a Három Seprűbe mentünk, és beszélgettünk, nevetgéltünk egy-egy kupa vajsör mellett. Néha mások is csatlakoztak hozzánk, de jobbára egyedül voltunk. Nem is bántam. Erre az egy, utolsó itt töltött délutánra még Daemon is hozta a jó modorát.

január 19.

A Meggie-vel való beszélgetésre egészen máig várnom kellett, ugyanis Beck egy pillanatra sem engedte el a kezemet, és idegesen vizslatta a tömeget egész nap. Különösebben nem zavart, mert különben egészen normális volt, és végigjártuk az összes boltot. Vett nekem pennát, talárt, egy csomó vicces, varázslatos és aranyos dolgot, eltöltöttük a tegnap délutánt kettesben Madam Puddifoot kávézójában, és még egy vajsört is elfogyasztottunk a Három Seprűben Meg-gel. Beck ma is csak azért hagyott bennünket magunkra, mert egy barátja elszólította valahová, de azt mondta, mindjárt jön.
-Szóval? - néztem Meggie-re érdeklődve. - Miért ilyen furcsa Beck?
Meg kortyolt egyet a vajsöréből, csak utána válaszolt.
-Beck féltékeny, amiért Nelson megvette neked azt a nyalókát.
-De miért? - kérdeztem megütközve. - Beck mostanra már tudhatná, hogy ő az egyetlen fiú az életemben. Nelson csak egy haver.
-Igen, de különösen jóképű is - bólintott komolyan Meg. - Te pedig csinos, és néha kicsit bohókás. És túl sokat adsz a nyalókákra - múlandó mosoly suhant át Meggie arcán. - Így Beck azt gondolja, hogy...
-... amiatt a nyalóka miatt esetleg Nelson-nal kezdenék járni? - fejeztem be döbbenten.
Meggie bólintott.
-Na nee!
-De bizony!
-Ilyen nem történhet meg. Soha nem járok mással, csak Beck-kel! És ő lesz a férjem is!
-Cat, ennyire azért ne rohanjunk előre.
-Jó, de Nelson-nal akkor sem fogok járni.
-Rendben - vont vállat Meg. - Akkor nincs miért aggódnod.
-Ezt majd megmondom Beck-nek is.
-Oké.
-Mit kell megmondania nekem? - csusszant be mellém ebben a pillanatban Beck.
-Azt, hogy ne aggódj, Nelson csak egy barát, és hogy soha nem fogok mással járni, csak veled. Ezen még egy nyalóka sem változtathat - jelentettem ki.
Beck arcán szétterült egy mosoly, aztán két kezébe fogta a fejemet, és gyengéden megcsókolt. Arca, mely eddig aggodalmat sugárzott, most kisimult.
-Köszönöm - mosolygott rám.
-Hé! Én még mindig itt vagyok, és nem óhajtok hányni! - kuncogott Meg.
-Oké - vigyorogtam.
A délután maradékában még újra végigfutottunk az összes bolton, hogy még valami finomságot vegyünk, aztán a mesés roxmortsi hétvége az alkonnyal együtt véget ért.