Tiltott Rengeteg

január 4.

A fehér hótakaró beborította a Tiltott Rengeteget, így, hogy beleolvadjak környezetembe, csupa fehéret húztam. Az erdő halkan szuszogott, de egy varázslények lakta erdőhöz híven, mint mindig, most is valami sötét és fenyegető aura lengte körbe. Már jó mélyen bent voltam az erdőben, így bekészítettem íjamba egy nyilat, és úgy haladtam tovább. Úticélom felé menet csak egy óriáspókkal találkoztam, akit gyorsan leterítettem. Amikor a meglepően tiszta és csendes tisztásra értem, még nem volt ott. A magammal hozott plusz kabátot magam alá hajtogatva, törökülésben leültem a földre, az íjamat a kezem ügyében letettem a földre, lehunytam a szemem, és hallgattam a hajnali erdő zajait. Körülbelül húsz perc múlva megreccsent egy ág a tisztást körülvevő fák között. Azonnal kipattant a szemem, felkaptam az íjamat, beillesztettem a nyilat, a zaj felé fordultam, és lőttem. A gyilkos eszköz nyílegyenesen szelte át a levegőt, majd egyenesen a fatörzs közepébe fúródott. A lény érdeklődően szemlélte.
-Jó, jó, de még mindig nem tökéletes - bólogatott.
Meghajoltam.
-Jó reggelt, Mester - köszöntöttem.
-Jó reggelt, Gyermek - lépett ki a törzsek takarásából.
Azonnal tudtam, hogy ma reggel korábban kelt, és valami fontos eseményre készül. Mint mindig, most is erdőillatot árasztott, de ebbe most valami könnyű, alig észrevehető virágillat is vegyült. Haját megfésülte, arca kissé pirosabb volt. Szőre aranyosan csillogott, patáit kifényesítette. Nyilvánvaló volt, hogy oktatásom után valami fontos eseményen fog részt venni, de hátán az elmaradhatatlan tegez ettől függetlenül ott függött.
-Kezdjük hát - lépett mögém a kentaur. - Kezdésként lőjünk pár egyszerűt.
Finoman ismét meghajtottam a fejem, majd a nyilamat az idegre illesztettem, és ellőttem.
-Nem, Gyermek, nem jó - ingatta a fejét tanítóm. - Érezd az íjat. Ne erőltesd rá az akaratodat, inkább működj együtt vele! Lélegezz mélyeket.
Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, és előhúztam még egy nyilat. Éreztem a fa érdes tapintását, a kezem munkája ismerősen simult a tenyerembe. Emlékeztem rá, mennyit dolgoztam vele, mennyi verejtékbe került, mire végeztem vele. Lőttem.
-Bravó! - mosolyodott el Mesterem. - Megérezted a fát.
Halványan elmosolyodtam, és az új nyílért nyúltam. Körülbelül másfél órával később, pontban fél hatkor, Mesterem elengedett.
-Holnap ugyanekkor. Viszlát, Gyermek!
-Viszlát, Mester.
A kentaur szinte azonnal beleolvadt az erdő sűrűjébe. Összeszedtem felszerelésemet, késeimet visszaraktam az övembe, és rájuk húztam a kabátot, hogy elrejtsem őket, hogy amikor visszaosonok a kastélyba, és valakivel találkozom a folyosón, ne kapjon sikítógörcsöt. Visszafelé két menyétet is elejtettem, és fél óra múlva már Hagrid házának ajtaján surrantam be.
-Ki az? Á, csak Te vagy az, Leia! - Hagrid mély basszusa betöltötte a kunyhót.
-Szervusz Hagrid! - mosolyodtam el. - Csak menyéteket hoztam.
-Ejnye, lányom, ebből még egyszer nagy baj lesz - ingatta a fejét a vadőr.
-Semmi bajom nem lesz, ha nem árulsz be - mosolyogtam csintalanul, majd megsimogattam Agyart. - Most viszont mennem kell, mielőtt észreveszik a kastélyban az eltűnésem. Viszlát, Hagrid! Holnap reggel ismét jövök!
-Viszlát, Leia! Légy óvatos!
-Én mindig az vagyok - mormogtam, miközben halkan behúztam magam mögött az ajtót.
Már olyan régóta éltem a Roxfort területén, hogy már ismertem minden négyzetcentiméterét, tudtam, hol járőröznek a tanárok, és hogy hány órakor kel a nap, milyen helyeket érdemes elkerülni, és hol találok finom bogyókat. Azon az útvonalon, ahol most visszaindultam, jól bevált útvonalnak tekintettem, még senki nem leplezett le, de azért óvatosan haladtam. Így, a téli szünetben könnyebb volt közlekedni, de könnyebb volt lelepleződni is, így még korábban szoktam elszökni mesteremhez, nehogy McGalagony észrevegye, hogy hiányzom. Ha akart, nagyon gondoskodó is tudott lenni. A közös reggelire időben érkeztem. Annyira időben, hogy még csak McGalagony volt ott. Megtorpantam az ajtóban. A professzor felnézett.
-Jó reggelt, Leia!
-Jó reggelt, McGalagony professzor!
Enyhén feszélyezetten csusszantam be padba, és egy kis lekvárt kentem a pirítósomra. Ha lett volna légy, a zümmögését is hallani lehetett volna. De pont, amikor McGalagony megszólalt volna, David lépett a terembe. Kifújtam a levegőt, és megkönnyebbülten haraptam a reggelimbe. A maradék, iskolában maradt tizenkét diák is beszállingózott, egymással beszélgettek, csak én nem szóltam egy szót sem. Gyorsan végeztem, és azonnal felálltam az asztaltól, és mentem gyakorolni. Hagrid megígérte, hogy elrejt, és, ha valaki megkérdezi, mondhatom, hogy nála voltam. Így nyugodtan surrantam be a kopasz fák közé, kicsit beljebb, hogy semmiképpen se vegyenek észre, elővettem egy kést, és a legközelebbi fa törzsébe vágtam. Markolatig, remegve állt bele a fába. Kirántottam, majd elmerültem a szokásos mozdulatok, fordulások és lövések harmonikus lüktetésében.

január 11.

A szél fütyült a fülem mellett, de a kés így is a céltábla közepébe állt bele. A következő fa ágán lógó céltáblába egy nyilat lőttem bele. Ráhajoltam Clarissa nyakára.
-Gyorsabban, kislány! - suttogtam a fülébe.
Az unikornis felnyihogott, leszegte a fejét, és még gyorsabban vágtatott. Az általam felaggatott céltáblák összesébe beletaláltam. Ez már egy jól bevált útvonal volt, mindig idejöttem tréningezni Clarissával, a céltáblákat én és Hagrid akasztottuk fel. Néha egy kósza erdei lény leszaggatja, de olyankor mindig újat készítünk. Amint végeztünk, visszakanyarodtunk az elejére, és kiszedtem a tőröket, késeket és nyilakat a céltáblákból. Clarissa mindig pontosan tudta, mikor álljon meg, mikor menjen lassabban vagy gyorsabban. Szinte olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban. A tréning végén lecsusszantam Clarissa hátáról, és egy kockacukrot nyújtottam felé. Az unikornis óvatosan, puhán vette ki a kezemből a cukrot, meleg lélegzete csiklandozta a tenyerem.
-Köszönöm, Clary. Sokat segítettél - simogattam meg a nyakát.
Clarissa felnyihogott, meghajtotta a fejét, és elrobogott a Rengeteg legsűrűbb része felé. Visszafelé már gyalog mentem, néha kis kitérőkkel, hogy ellenőrizzem a csapdáimat. Két menyét és egy nyúl volt a mai fogás. A varázsló lánya nem is gondolná, hogy ezen a helyen normálisnak nevezhető lények is lapulnak, de így van. A vállamra vetett három állattal legközelebb már Hagrid ajtaján kopogtattam.
-Leia! Mit csinálsz te itt? - suttogta rémülten a vadőr. - Hajnali hat óra!
-Majd alszom később - nyugtattam meg, és beléptem a viskóba.
Agyar elé dobtam az egyik menyétet, aki boldogan az egyik sarokba vonult zsákmányával, majd a tűzhelyhez léptem, és a nyúlból finom nyúlragut készítettem. Hagrid dörmögve, de hálásan elfogadta a neki készített teát is.
-Te, Leia - mormogta két harapás között. - Nem félsz, hogy lebuksz?
-Én? Soha - ráztam meg a fejem, aztán újra felvettem a vadásztáskám, íjam, nyilaim, késeim, tőreim és az ajtóhoz léptem. - Viszlát Hagrid!
Halkan húztam be magam mögött az ajtót, és visszamentem a Tiltott Rengetegbe. A mai mozgásigényem még nem elégült ki, izmaim edzésért sikoltoztak. Én pedig engedtem nekik. Fára másztam, bukfenceztem, lőttem, dobtam. Ilyenkor néha közel voltam ahhoz, hogy élőnek érezzem magam.

január 17.

Maximálisan kihasználtam a mai napot. Egész nap az erdőben edzettem, és Clarissa-n gyakoroltam. Cseppet sem hiányzott Roxmorts. Egyszer voltam ott, de azonnal megutáltam. Ma viszont valami rendkívüli történt. McGalagony megkérdezte, nem szeretnék-e elmenni. Ilyen még nem fordult elő első kirándulásom óta. Edzés közben újra és újra lepörgettem magamnak, hogy megértsem...

***

Tízkor az iskolában tartózkodtam, hogy McGalagonynak ne tűnjön fel távollétem, és az elinduló diákokat búcsúztattam. Miután elindultak, már mentem volna, de McGalagony megállított.
-Leia, csak egy perc!
Megálltam, megfordultam, ránéztem.
-Nem szeretnél elmenni Roxmortsba?
-Nem - feleltem határozottan.
McGalagony tekintete egy pillanatra ellágyult.
-Leia, annyira aggódom érted! Úgy tűnik, mintha semmi nem érdekelne, és semmilyen közösségi programon nem veszel részt. Tudnék neked segíteni?
Megijedtem hirtelen kirohánásától, és begubóztam.
-Nem hiszem - feleltem halkan.
-Rendben.
Kinyitotta a száját, mintha még mondani akarna valamit, de aztán megrázta a fejét, és inkább elfordult. Halkan, lassan távoztam. Még Frics sem vett észre.

***

Mi volt ez? Talán az anyámnak képzeli magát? A gondolattól csak még erősebben vágtam bele a fába a kést. Még egy jó darabig remegett. Akárcsak a fejemben tomboló gondolatok, a kés sem tudott leállni jó sok ideig.

február 14.

Halkan suhantam a fák között. Gondoltam, hogy ma tudok a legbiztonságosabban elszabadulni, hiszen McGalagony-nak valószínűleg rengeteg dolga van, nem ér rá velem foglalkozni. Az erdő mélye felé vettem az irányt. Szerettem volna gyakorolni egy kicsit. Valami fekete mozdult a hóban. Gyakorlott mozdulattal, oda sem nézve dobtam rá a kést. Az állat hangtalanul terült el a földön. Sétáltam tovább. Földre! üvöltötte a fülembe a hatodik érzékem. A másodperc törtrésze alatt lapultam le. A fejem felett egy zöld átok suhant bele a fába, ott, ahol az előbb még a fejem volt. Még a földről hajítottam vissza válaszul egy kést, aztán felugrottam és futni kezdtem. Nem gyorsabbak nálam. Nem lehetnek azok. Azon kívül nem ismerik annyira jól az erdőt, mint én. Átugrottam egy kifeszített akadályt, és futottam tovább. Oldalról ketten vetették rám magukat, de kitértem, és tovább futottam. Még legalább hárman rám támadtak, míg kiértem a tisztásra. Akkor már jó ideje senki nem próbált megtámadni. Befeszített izmokkal álltam ennek ellenére is. Tettem egy lépést. Rám zuhant egy test. Azonnal ledobtam magamról, és oldalra gurultam, egyenesen egy hálóba. Kiszakítottam a késemmel, felugrottam, és szaladni kezdtem... volna, ha nem vesznek körbe körülbelül tizenketten. A pillanat törtrésze alatt megcéloztam a leggyengébbnek tűnő tagot. Lesunytam a fejem, mely fölött egy kábító átok suhant át. Oldalra vetődtem egy gyilkos, és egy Reducto! átok elől, átugrottam az eszméletét vesztett embert, és...
-Incarcerandus! - süvítette valaki.
Testemet szoros kötelek kötötték gúzsba. Rúgkapáltam, de így csak rosszabb lett. Abbahagytam. Nem akartam kifárasztani magam. A késeim nem értem el. Mozdulatlanná váltam. Egy férfi kilépett a többi közül. Szőke haja, mélyen ülő, gonoszul csillogó, fekete szeme, jó ruhái voltak. Egyenes tartásán és uralkodó léptein látszott, hogy ő a főnök.
-Na, mit fogtunk? - guggolt le hozzám.
Kezével megragadta az államat, és maga felé fordította a fejemet. Elrántottam. Ciccegett.
-Nagyon harcias vagy - rázta rosszallóan a fejét. - Így el kell majd altatnunk téged - emelte a varázspálcáját.
Kiszáradt a szám, a szívem hevesen dobogott. Kést, kést! Nem halhatok meg így... A férfi gonoszul felnevetett.
-Ugyan, szívem, csak nem gondoltad, hogy megölünk? Fontos része leszel a Roxfort ma esti megrohanásának. Csak ájult leszel. Túl fogod élni, ne aggódj! - kitágult a szeme. - Stupor!
Lábammal arrébb löktem magam, így az átok a havat érte.
-Fogjátok le! - rikácsolta a vezér.
Egyszerre hatan ugrottak rám. A varázspálca ismét rám szegeződött.
-Stupor!
Piros villanás, és minden elsötétült.