Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

január 10.



-Ezt nem mondják komolyan - ásítottam egy hatalmasat, miközben a szórólapot néztem.
Chris derűsen pillantással mért végig.
-Ugyan, Ash, menjünk el! Biztos jól fogunk szórakozni!
-Hát, ha Mia ott lesz, akkor már garantált a móka! - került mögénk Daemon.
-Menj innen, Daemon - nyújtózkodtam, majd ismét ásítottam.
A fiú kérdő tekintettel nézett Chris-re.
-Ennek meg mi baja? Nem is ugrott még nekem. Beteg, vagy mi?
-Szerintem csak álmos. Rengeteg témazárót írtak ezen a héten, és egy csomót tanult - ölelte át a vállam Chris óvón.
-Hol van Angie? - kérdeztem Daemon-tól.
-Még az egyik professzorával beszélget, azt mondta, mindjárt jön - vonta meg a vállát Daemon, viharkék szemét még mindig rajtam nyugtatva. - Mi baj, Mia? Biztos nem vagy beteg?
-Ááá, dehogy, ne aggódj értem - hunytam le a szemem, és talán egy kicsit elaludhattam, mert legközelebb már két oldalról támogatott Daemon és Chris. - Mi van? - tudakoltam bágyadtan.
-Mia, totál kidőltél - dörmögte Daemon, de hangjában mintha aggodalom bujkált volna. - Pedig még csak délután négy óra.
-Semmi bajom - győzködtem, aztán amikor ráébredtem, hogy Daemon-nal összeér a testünk, azonnal félreugrottam.
-Húha, úgy tűnik, tévedtünk - vigyorgott Daemon. - Na, most, hogy Mia újra köztünk van, csinálhatnánk valami érdekeset is.
-Egy menet varázslósakk? - vonta fel a szemöldökét Chris, kihívóan pillantva testvérére.
-Benne vagyok, Chris - vigyorgott Daemon, majd felém fordult. - Mia?
-A varázslósakk két embert vesz igénybe.
-De segíthetnél Chris-nek. Így egyszerre két embert tudnék elverni - vigyorgott önelégülten Daemon.
-Azt te csak hiszed! - húztam fel magam. - Chris, beszállok!
-Oké - mosolygott rám a fiú.
-Mibe száll be? - vált ki a tömeg kavargásából Angie, és Daemon mellé lépett, aki rögtön átkarolta.
-Varázslósakk - válaszolt Chris.
-Én is beállok - jelentkezett azonnal Angie.
-Hát, ha így van, akkor még inkább el fogunk benneteket verni - mosolygott bele Daemon Angela hajába.
-Hiszi a piszi! - tettem csípőre a kezem. - Na, gyere Chris, meg kell vernünk egy felfuvalkodott hólyagot! - ragadtam kézen Chris-t, és a klubhelyiségbe ráncigáltam.
A délután jól telt, ugyanis megvertük Daemon-t. Kis híján, de Chris lépte a döntő lépést. Büszke vagyok rá. Nem véletlenül az én fiúm. A szórólapról teljesen elfeledkeztünk, de sejtettem, hogy február 14-e felé közeledve egyre több csevegésnek lesz ez az esemény a mozgatórugója.

január 10.

-Na, kinek van tizennégy éves barátnője? - ölelt meg reggel a klubhelyiségben Beck.
Olyan rendes, megvárta, hogy felébredjek, és elkísért reggelizni is.
-Jajj, ez így annyira furaaa. Mármint, eddig tizenhárom voltam, és mindenkinek azt is mondtam, de most mindenkinek azt kell majd mondanom, hogy tizennégy, de mi van, ha elfelejtem? És még... - hadartam Beck-nek egy pirítós fölött, amikor egy élő tornádó ledöntött a lábamról.
-Boldog szülinapot! - visongott Meggie, és a kezembe nyomott egy kis csomagot.
Óvatosan kibontottam, és két karkötőt találtam benne!



-Jaj, Merlin, Meggie, ezek gyönyörűek! Nagyon szépen köszönöm! - öleltem át barátnőmet, jó szorosan.
-Ugyan, semmiség - vigyorgott Meg. - Reméltem, hogy tetszeni fognak.
Meggie ajándéka ugyan az első, de nem az utolsó volt. Rengeteg barátom keresett fel, és a nap végére a táskám már tele volt csokibékákkal, Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazséval, de nyalókát és cukorkát is kaptam. Az örömöm határtalan volt, és ezt Beck-kel is meg akartam osztani, így, amikor felajánlotta, hogy menjünk sétálni az udvarra, kapva kaptam az alkalmon. Odakint nem volt egy diák sem, mindenki inkább a meleg iskolában töltötte az idejét. Kint sem volt nagyon hideg, de azért rendszeresen fújtam az orrom.
-... és akkor Dan azt mondta... - lendültem bele egy újabb történetbe, amikor Beck hirtelen a számra tapasztotta a kezét.
Csodálkozva néztem rá. Beck szeme csillogott, ajka féloldalas mosolyra húzódott. Azzal a kezével, amelyikkel nem a számat fogta be, a háta mögött dugdosott valamit. Kíváncsian néztem. Beck lassan elővette a kezét, amelyben egy apró dobozkát tartott. Levette a kezét a számról. Mozdulatlanul figyeltem.
-Azt gondoltad, nem kapsz ajándékot, igaz? - mosolygott rám melegen Beck. - De ez nem igaz. Fordulj meg!
Dermedten engedelmeskedtem, majd ezüst hideg érintését éreztem a nyakamon. Lepillantottam, és egy szív alakú medált láttam.



Az örömtől a szívem legalább egymillióval vert, és mindenáron ki akart szabadulni a testemből. Megfordultam, és Beck nyakába ugrottam.
-Köszönöm! - suttogtam, a boldogság könnyeivel a szememben.
Beck átölelte a derekamat, fejét a vállamba temette, és a fülembe suttogott.
-Boldog születésnapot!
Aztán megcsókolt. A csók közben valami puhát nyomott a kezembe. Kibontakoztam az öleléséből, és az újabb ajándékra néztem. Egy rózsaszín plüssnyuszi.
-Jaj, annyira köszönöm, Beck! - öleltem meg még egyszer. - Szeretlek.
-Én is téged - mosolygott Beck.
Ezután még sétáltunk egy kicsit a kertben, de aztán visszamentünk a klubhelyiségbe, ahol találkoztunk Meggie-vel. Miután egy négyes csoport felállt a varázslósakktól, mi foglaltuk el a helyüket. Beck nekem segített, és Meg volt ellenünk. De őt sem kell félteni, szerintem ő a legokosabb az egész évfolyamban, ha nem az egész világon, így elég gyorsan elvert kettőnket egyszerre. De nem a győzelem volt a lényeg, hanem hogy annyit nevettünk, hogy a végén már a hasam is megfájdult. Megkockáztatom, hogy ez volt az eddigi legeslegjobb születésnapom.

Drága Cat!

Boldog születésnapot kívánunk! Sajnáljuk, hogy most nem lehetünk veled, a születésnapodat a téli szünetben még megünnepeljük egyszer, de addig is fogadd ezt a plüsszsiráfot, és ezt a sárkányológiai szakkönyvet. Reméljük, élvezeted leled majd bennük. Mi mind nagyon szeretünk, kicsim! Vigyázz magadra!

Apa és Anya

január 11.

A déli nap keltett fel. Angie az ágyam mellett, kihúzott derékkal, tökéletesen befonott copffal olvasott egy széken.
-Jó reggelt! - nézett fel mosolyogva, amikor látta, hogy felébredtem.
-Jó reggelt! - ültem fel nyújtózkodva. - Hány óra van?
-Tizenkét óra huszonöt perc.
-Ó, Merlin - temettem a kezembe a fejemet. - Hogy aludhattam el ennyire?
-Á, nem vészes. A sok éjjeli tanulás teszi - állt fel Angie, és leporolta a nemlétező porszemeket a nadrágjáról. - Odakint megvárlak, aztán akár le is mehetünk ebédelni.
Miután Angela kiment, megfésülködtem, felkaptam egy bő fazonú, kissé kivágott, vajszínű blúzt egy farmernadrággal és a kedvenc tornacipőmmel, aztán már lent is voltam a klubhelyiségben. Már csak Angie volt ott és Daemon. Hurrá! Kedvenc ellenfelem volt kedves megvárni.
-Jó reggelt, Mia! - köszöntött vigyorogva Daemon. - Hogy aludtál?
Kinyújtottam rá a nyelvem.
-Chris?
-Valami csak ma nyíló növényről hadoválva még reggel elfutott az üvegházba. Azóta sem került elő. Lehet, hogy a húsevő növények megették... - merengett Daemon.
Csak a szememet forgattam, és elindultam a Nagyterembe. Gyorsan belapátoltam az ebédet, és elindultam megkeresni Chris-t. Odakint a hó még mindig nem olvadt el, a napfény szikrázott a hótakaró tetején.
-Ó, azonnal hoznom kell friss virágföldet! - rohant ki a hármas üvegházból Bimba professzor.
-Mi történt, professzor? - kérdeztem.
-A virág, a virág! - kiabálta mellettem elszáguldva a professzorasszony.
Vállat vontam, és besétáltam a hármas üvegházba. Chris egy éppen a szirmait bontogató virág fölé hajolt, de érkezésemre felkapta a fejét.
-Szia Ash! - üdvözölt melegen, és maga mellé intett. - Látod? Ez a növény csak évente egyszer virágzik, és csak pár percig. Eddig még mindig láttam kibomlani, de még soha nem tudtam megragadni az igazi belső szépségét a rajzaimon. Segíthetnél nekem... Ó, nézd, már nyílik is!
A virág ebben a pillanatban nyújtóztatta ki teljesen színpompás szirmait. A fényben szinte tündökölt a világ összes színeiben pompázó szirmú növény, aranyos aura lengte körbe. Elbűvölve figyeltem.
-Gyönyörű - leheltem.
Chris felém fordult, ajka halvány mosolyra húzódott.
-Nem annyira, mint te.
Felé fordultam, Chris pedig lágyan, óvatosan megérintette ajkaimat az ajkával. Oda sem figyelve eltűrtem egy szemébe hulló hajtincset, majd megérintettem a kezét. Chris elhúzódott, de még mindig csillogó szemmel figyelt.
-Szeretlek - suttogta.
-Én is - pusziltam meg az arcát, majd figyelmünk ismét a virágra irányult.
Így talált ránk később Bimba professzor. Chris tenyere a derekamon nyugodott, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, miközben a virágot néztük.
-Á, a fiatalság - mosolygott megértően a professzor, aztán elővett egy füzetet, és buzgón jegyzetelt, amíg a virág végül újra visszacsukta a szirmait.
Együtt mentünk ki az üvegházból Chris-szel, aztán csak sétálgattunk a környéken, ide-oda, cél nélkül, egyszerűen csak elmerülve egymásban. Erre volt szükségem. Néhány nyugodt percre Chris társaságában, ami a bátyja közelében heves és dühös érzelmekké alakul. Nem is tudom, hogy viselkednék Chris nélkül.

január 11.

Ma reggel lázasan keltem és köhögtem. Rázott a hideg, az orrom is csöpögött.
-Ó, Merlin, most mit csináljak? Csak meg ne halj itt nekem! - ugrándozott körülöttem rémülten Meggie.
-Nem, én csak... - köhögés szakított félbe. - Elvinnél a gyengélkedőre, kérlek?
-Hát persze. Hogyne! - bólogatott Meggie. - Vagy... Nem, inkább hívom Madam Pomfrey-t! - ezzel kirohant a szobából.
Pár perc múlva már meg is jelent Madam Pomfrey. Sürgölődött körülöttem egy kicsit, megmérte a lázamat, meghallgatta a köhögésemet, miegymás. Aztán kimondta a diagnózist.
-Nem kell aggódni, ez csak egy egynapos betegség, ma sajnálatos módon több diákon is mutatkoztak a tünetek. Holnapra már teljesen jól leszel! Addig is elviszünk a gyengélkedőre, hogy ne fertőzd meg a társaidat!
Egy pálcaintéssel egy gurulós ágyat varázsolt az ágyam mellé, ráfektetett, és elvitt a gyengélkedőre. Pár másodperccel begurulásom után Beck rontott be a gyengélkedőre.
-Hol van? Jaj, drága Cat, jól vagy?
Mielőtt még válaszolhattam volna, Madam Pomfrey torlaszolta el az utat.
-Jennifer-nek semmi baja, Mr Lekron! Igaz, hogy ez csak egy egynapos betegség, de nagyon gyorsan terjed, így nyomatékosan megkérném, hogy a mai napot élje túl Jennifer nélkül! Köszönöm! - hessegette el Madam Pomfrey Beck-et, majd visszafordult felém. - Ezek a mai fiatalok! - dünnyögte, aztán egy négy lábon álló ágyhoz tolt, és lefektetett rá. - Hozok egy lázcsillapítót - szaladt el, de pár perc múlva már vissza is tért.
Lenyeltem a tablettát, aztán visszafeküdtem az ágyra. Ásítottam egy hatalmasat.
-Rendben, Jennifer, a lényeg, hogy sokat pihenj - bólogatott Madam Pomfrey.
-Azzal nem lesz gond - ásítottam még egyszer, aztán lehunytam a szemem, és elaludtam.
Álmomban angyalszárnyaim voltak, és villámsebesen repültem az éjszakai égen. A csillagok csupán karnyújtásnyira voltak, a felhőkön játszi könnyedséggel száguldottam át. Kacagtam. Beck is mellettem nevetett, Meggie kacagása talán még a holdig is elhallatszott.
-Itt maradnék örökre - mosolyogtam rájuk.
-Szép is lenne - nevetett Beck. - De vár az iskola.
-Igaz - szontyolodtam el, de csak egy pillanatra, az arcom azonnal felderült. - Akkor élvezzük ki az összes pillanatot, amit idefent tölthetünk!
-Rendben - mosolygott Beck, megfogta a kezemet, és együtt repültünk a végtelenbe.

január 11.



-Azért nem hittem volna, hogy ennyire romantikus oldalad is van, Mia - a mély hangra azonnal megfeszült az összes izmom, és égő arccal lefordítottam az éppen befejezett rajzot.
-Mit akarsz, Daemon? - fordultam szembe vele.
-Csak Angie-t keresem. Nem tudod, hol van?
-Nem - fordultam vissza tüntetőleg az asztalhoz, de legnagyobb meglepetésemre Daemon mellém huppant és érdeklődve figyelte a kezemet.
Eltelt pár pillanat.
-Ööö... Mit csinálsz? - kérdeztem, enyhén bosszúsan.
-Nézem, ahogy rajzolsz.
-De nem is rajzolok semmit - mutattam rá.
-Még nem. Szeretném látni, mi jut eszedbe rólam.
-Egy pökhendi, felfújt hólyag, aki nagyon idegesítő - vágtam rá azonnal.
Daemon felkacagott.
-Nos, ez roppant hízelgő, köszönöm, de inkább a jelenlétemben készülő művedre vagyok kíváncsi.
-Nem fogok neked rajzolni - jelentettem ki.
-De bizony - vigyorgott önelégülten Daemon. - Mert addig nem megyek el!
-Ahh, zsarolós - dünnyögtem, és előhúztam még egy rajzlapot.



-Tessék! - löktem elé a képet fél órával később. - Ez az egyik kedvenc könyvemből, a Legendából a lány főszereplő, az eredeti rajz alapján, amit az írónő készített. És most szia!
-Ejnye, Mia, nem figyeltél rám - ingatta csalódottan a fejét.
-Mi van? - kiabáltam rá kis híján.
-Ha igazán rám figyeltél volna, teljesen mást rajzoltál volna.
-Gondolod te!
-Na, jó, egyelőre ennyi elég, de legközelebb, ha nem szívből rajzolsz, nem szabadulsz meg ilyen gyorsan tőlem! - állt fel, és továbbsétált megkeresni Angie-t.
Én meg forrtam a dühtől. Na, mert ő aztán csak tudja! Megcsóváltam a fejem, és inkább felmentem a hálókörletbe gyakorolni a fuvolámon, hogy lecsillapítsam tomboló érzelmeimet.

január 12.

Ma már tényleg tökéletesen jól voltam, pont, ahogy Madam Pomfrey megjósolta, így már reggel szökdécselve indultam reggelizni. Beck komor arccal állt az ajtóban, de amikor meglátott, szeme felcsillant, ajka mosolyra húzódott. Egyenesen a karjaiba ugrottam.
-Szia - nyomtam mosolyogva puszit a szájára.
-Szia! Jobban vagy már? - nézett rajtam végig Beck aggódva.
-Tökéletesen, jelentem - vigyorogtam, aztán megcsipkedtem az arcát. - Ne aggódj annyit!
Együtt sétáltunk be a Nagyterembe. A jam, mint általában, ma is finom volt.
-Cat! - sikította Meggie, és azonnal a nyakamba ugrott, amint meglátott.
-Miért van így meglepődve mindenki? - kérdeztem értetlenül. - Madam Pomfrey mondta, hogy ma már oké leszek.
-Igen, de tudod, azért jobb, ha a saját szemeddel látod - vigyorgott Meggie, aztán leült mellém, és nagy beleéléssel kanalazta a müzlijét.
Reggeli után házit írtunk a könyvtárban Meg-gel, Beck elment a haverjaival valamerre, és még ebédre sem jött vissza. Nem bántuk, csaptunk egy lányos napot. Délután beszélgettünk, nevetgéltünk a tűz mellett, majd Beck megérkezett, és együtt játszottunk egy jót. Kellemes nap volt, még sok ilyen, és egész életemben boldog ember leszek.

január 12.



-Az utolsó sort csak miattad tették oda, ugye? - vigyorgott rám Chris.
Mosolyogva megvontam a vállamat. Mindig elkésem a roxmortsi kirándulásokról, de még mindig megvártak, úgyhogy idén sincs semmi okom az aggodalomra. Viszont jó, hogy ismét mehetünk Roxmortsba. Szeretem azt a helyet. Főleg télen.
-Sőt, ráadásul most pénteken mehetünk - tanulmányozta a hirdetményt tovább Chris. - Micsoda luxus! Úgy tűnik, a tanárok elégedettek velünk, és nem hiányzik nekik egy tanítási nap.
-Vagy csak ettek valami csigát - vontam vállat, mire Chris felnevetett.
Amikor visszasétáltunk a klubhelyiségbe, Angie-t találtuk ott.
-Sziasztok! Láttátok, ugye?
-Persze - mosolyogtam.
Angela még nálam is jobban imádja a roxmortsi hétvégéket. Vagyis ebben az esetben pénteket. Bár neki inkább a Calamus Pennabolt és az Aranytalár Varázslódivat a kedvenc helyei, míg én a Szellemszállást részesítem előnyben. Fantasztikus hely a maga hátborzongató módján.
-De akkor ez most azt jelenti, hogy attól még a hétvégén nyitva áll előttünk Roxmorts, igaz? - kérdezte reménykedve Angie.
-Nem tudom - vontam vállat. - Szegény kicsik! Itt tanulhatnak, amíg mi szórakozunk! - kuncogtam kicsit kárörvendően.
Ekkor két másodéves vonult el mellettünk, hevesen magyarázva egymásnak.
-Hallottad? McGalagony kiadta a pénteket tanítási szünetnek nekünk is!
-Jaj, már alig várom! Mit gondolsz, mit csináljunk?
-Elmehetnénk köpkövezni...
-Ó, de kár! - sóhajtottam bosszúsan.
-Ne légy már rosszindulatú! - lökött meg játékosan Chris.
Furcsán néztem rá.
-Egyáltalán használja valaki ezt a szót mostanában?
Chris felnevetett, és inkább hagyta. A nap hátralévő részében tanultunk, mert attól még, hogy pénteken nem lesz suli, a hét többi napján még ugyanúgy lesz tanítás. Hármasban tanultunk, mert szerencsére Daemon ma nem tisztelt meg a jelenlétével. Angie sem tudta, hol van. Jól is van ez így. Nem idegesítjük egymást. De akkor miért van mégis olyan hiányérzetem?

január 15.

Unalom a köbön. Ha azt mondom, hogy a mai nap még az unalmasabbnál is unalmasabb volt, akkor még csak a közelében sem járnék a valódi unalmamnak.
-Mi az, Mia? Unottnak látszol. Feldobjalak?
Megdobbant a szívem. Megszidtam.
-Daemon? - fordultam meg tettetett közönnyel. - Már megint te.
-Én bizony. Teljes életnagyságban! - húzta ki magát, és vigyorogva nézett le rám, fitogtatva, hogy magasabb nálam.
Kinyújtottam rá a nyelvem.
-Szép a nyelved, Mia, de azért maradok Angie-nél - vigyorgott.
Elkerekedett a szemem. Az agyamat elborította a düh, nem gondolkodtam, és akkorát rúgtam Daemon sípcsontjába, amekkorát még soha senkiébe (pedig már rúgtam pár embert sípcsonton). Daemon összegörnyedt a fájdalomtól.
-Basszus Mia! - csúszott ki a száján. - Ezt mi a francért kaptam?
-Csak te tudhatod - vontam vállat, és elmenetemben beintettem neki.
Daemon haragos zöld szeme villámokat szórt, de nem érdekelt(e az agyamat, csak a szívem kalimpált hevesen). Amikor a klubhelyiségbe érve levetettem magam egy fotelba, próbáltam kiüldözni a fejemből a gondolataimat, amelyek kivétel nélkül Daemon-ról szóltak, és csak Chris-re figyelni, aki viszont teljes figyelmet igényelt. Mert ő az én pasim, nem Daemon. Punktum. Bármit is mond az a bolond szívem.

január 17.

-Siess, Mia!
-Nem látod, hogy rohanok?!
-Már megint miattad késünk el...
-Nem kellett volna velem maradnod!
Kiabálva rohantunk végig a folyosókon Daemon-nal. Szokás szerint késésben voltam, csakhogy most Daemon is csatlakozott hozzám. Nem én tehetek róla, hogy a hajszárító nem indult el teljes húsz percig! Én meg ott álltam a tél közepén, kirándulásra készülve, vizes hajjal. Szerencsére (vagy nem) Daemon visszajött értem, és valamit csinált a hajszárítóval, így az ismét teljes erővel működött. De még így is elkéstünk.
-Frics úr! Frics úr! - kiabáltam, mire a gondnok megfordult, és rosszindulatú vigyorral az arcán dörzsölgetni kezdte a tenyerét.
-Elkéstünk, elkéstünk? - ragyogott fel gonosz fénnyel a szeme. - Hát, hát, úgy tűnik, valakik most nem mennek Roxmortsba...
-Ezt nem teheti! - csúsztam fékezve a gondnok előtt, az igazolásomat lóbálva a szeme előtt. - Van igazolásom!
-Nekem meg engedélyem, hogy kirúghatom a későn érkezőket - dugta az orrom alá a plakátot kárörvendően.
Összefontam a karomat, és már nyitottam volna a szám, hogy visszabeszéljek, de McGalagony megmentett.
-Hagyja, Frics úr! Utolsó eset, igaz, kisasszony? - nézett rám szigorúan.
-Biztos vagyok benne, professzor - bólintottam komolyan, aztán amikor Daemon-nal már a többiek után futottunk, akkor tört ki belőlünk a nevetés.
-Ezt jól megcsináltad, Mia!
Ez egyszer idegesítő becenevem sem zavart.
-Nem én, hanem McGalagony - vigyorogtam.
Amikor beértük a csoporot, és a menet végén kullogó Chris-t és Angie-t, azonnal Chris óvó karjai közt találtam magam.
-Már azt hittem, el se jössz - suttogta bele a hajamba.
-McGalagony elintézte - súgtam vissza.
Chris elégedetten bólintott, aztán elengedett, kézen fogott, és elrikkantotta magát.
-Na, kik mennek háromnapos szünetre Roxmortsba?
-Mi! - sikította boldogan Angie, és a kirándulás megkezdődött.

január 31.

-Végre vége a januárnak - rogyott le fáradtan egy fotelbe Beck.
-Ahham - értettem egyet, és az ölébe telepedtem. - És mi az, ami a legeslegjobb az egészben?
-Hogy négy napos szünetünk van! - válaszolt a kérdésemre Meggie, aki pont ekkor lépett be a klubhelyiségbe.
-Az is, deee... Invito! - legyintettem a pálcámmal, felpattantam, és abban a pillanatban nyitottam ki a napernyőt, hogy a kezembe repült. - Na, hogy tetszik? Ma érkezett!



-Te jó ég, Cat! - fogta a fejét Beck. - Minek kellett neked napernyő?
-Megláttam az egyik újságban, és megtetszett. Neked nem szimpi? - szontyolodtam el egy pillanat alatt.
-Dehogynem! - nyugtatott meg Beck. - Csak kicsit furcsa napernyős lányt látni a tél kellős közepén.
-Megszokhattad már, hogy fura vagyok - vigyorogtam, és visszahuppantam Beck ölébe.
-Mit akarunk ma csinálni? - kérdezte mosolyogva Meggie.
-Az biztos, hogy nem fogunk tanulni - jelentettem ki, majd ismét felpattantam. - Első harci feladat: nyomás hógolyózni! - sikítottam, gyorsan lekaptam a kabátomat a fogasról, és már rohantam is ki az udvarra.
Mögöttem két pár láb dobogott jókedvűen.

február 3.

-Na, jó, ha még egy szót hallok február 14-ről, akkor megölök valakit! - rontottam be a klubhelyiségbe.
-Ne csináld, Ash! - szaporázta a nyomomban Chris. - Már ősidők óta nem volt ilyen buli a Roxfortban, még jó, hogy mindenki erről beszél!
-Ez akkor is undorító! - zöttyentem le egy fotelba. - Ez az ünnep másról sem szól, minthogy az idióták össze-vissza nyalják-falják egymást. Fúúúj!
Chris röviden felnevetett.
-Ne légy már ennyire kritikus! Élvezd az életet!
-Ha te mondod - vontam vállat, aztán felálltam, és nyújtóztam egyet. - Mennem kell gyakorolni. Holnap találkozunk! Jó éjt! - nyomtam gyors puszit Chris szájára, aztán mentem fel a hálókörletbe.
Lefekvés előtt még gyakoroltam pár órát, aztán gyorsan elaludtam. Rózsaszín álmom volt. Undorító. Ez a marhaság már lassan az elmémet is megfertőzi.

február 14.

-Olyan gyönyörű! - sikítottam, amikor beléptünk a Nagyterembe.
A rózsaszín terítőn rózsaszín papírtányérok, rózsaszín sütemények, rózsaszín szalaggal átkötött villák, kések, poharak, a mennyezetről pedig folyamatosan hullottak a vörös papírszívecskék. Ábrándosan karoltam bele Beck-be, aki a derekamat ölelte át.
-Csak Ön után, gyönyörű hölgy - suttogta a fülembe, ajkai a fülemet súrolták.
Megborzongtam, átfogtam a nyakát, és lassan, ráérősen megcsókoltam, majd besodródtunk a táncolók közé. Keringtünk.
-Szeretlek - súgtam egy lassú táncnál, kezemet Beck mellkasára fektetve.
-Nálam nem jobban - simította meg a hajam Beck.
Boldog voltam. Nem igaz. Nincs arra az érzésre szó, ami akkor elfogott.

A ruhám:

február 14.

-Fúj - foglaltam össze véleményemet az esttel kapcsolatban.
-Egész pontosan mi a bajod vele? - kérdezte Chris bujkáló mosollyal.
-Minden annyira... rózsaszín - húztam el a szám.
-Kicsim, engedd el magad - sustorogta a fülembe Chris. - Ez csak egy bál. Gyere, és táncoljunk!
Hangjától valóban kissé megnyugodtam, és engedtem, hogy magával húzzon a táncparkett felé. Daemon és Angela a terem másik végében éppen puncsot rendeltek. Azt mondták, majd jönnek. Chris zöld szemébe nézve elfeledkeztem mindenről. Csak Ő és én léteztünk az egész világon.
-Gyönyörű vagy - simította meg az arcom Chris.
-Köszönöm a ruhát - súgtam vissza, és szájon csókoltam.
Végül is nem is annyira rossz ez a rózsaszín cukormáz... Chris jelenlétében minden értelmet nyer. Szeretem Őt.

A ruhám (Chris választotta):

február 14.

-Merlin! - legyeztem magam csillogó szemmel. - Ez a banda nagyon ott van! - vigyorogtam teli szájjal. -Totál kiszáradtam! - sóhajtottam.
-Puncsot? - lépett ekkor mellém Angela.
-Kérek! - vettem el, és egy hajtásra kiittam a poharat.
-Te jó ég, Mia, remélem, túléled ezt az italt - vigyorgott Daemon.
Rávicsorogtam.
-Ugyan, szívem. Ne is törődj vele!
Megsimogattam a mellizmait.
-Gyerekek, nem szeretnénk...
Hangos dörrenéssel vágódott ki a Nagyterem ajtaja. Rajta körülbelül tizenöt, fekete ruhás varázsló lépkedett be.
-Nem hiszem, hogy ezek az est részei - mormogta Daemon, aki már a pálcája után kutatott.
McGalagony szinte a semmiből tűnt elő, és a többi tanárral sorfalat alkottak előttünk.
-Távozz, Dawson, mielőtt cselekvésre szánom el magamat! - szegezte a vezérre pálcáját McGalagony.
-Ugyan, Minerva, nem kell a heveskedés - mosolygott alattomosan a Dawson nevű. - Mind tudjuk, mi fog ma történni. És látni szeretném a kiválasztottakat. Az Uramnak szüksége van rájuk.
-Soha! - kiáltotta McGalagony.
Chris megszorította a kezem.
-Javaslom, gondolt át a döntésedet! - somolygott Dawson, és félrelépett.
Egy férfi lépett elő, pálcáját egy lány torkának nyomva. A lány közömbösen nézett végig rajtunk, keze a kabátjában kutatott. McGalagony azonban elsápadt.
-Leia - lehelte.
-A diákja tilosban járt... A Tiltott Rengetegben... De most nem ez a lényeg - Dawson arca megkeményedett. - Állj félre, Minerva! Vagy megöljük a lányt.
McGalagony biccentett a tanároknak, és remegő ajakkal félreállt.
-Mondd meg, mikor fog megtörténni! - parancsolta a férfi.
McGalagony nem válaszolt. A férfi még erősebben nyomta a pálcáját Leia nyakához. A lány meg sem rezzent. McGalagony azonban megtört.
-Nyolc órakor.
Az órára néztem. Egy perc múlva nyolc.
-Fantasztikus, fantasztikus! - dörzsölte a kezét Dawson.
Tíz másodpercig néma csend volt. Chris ölelésében remegtem. Aztán elkezdődött. Irtózatos dörrenés kíséretében megremegtek a kastély falai. A mennyezet piszkosszürkére váltott, az eső esni kezdett. Az eget villámok szabdalták. Mindenki megbabonázva bámulta a mennyezetet. Harminc másodperc. A lány megtalálta, amit keresett. A bambán a mennyezetet bámuló fogvatartója hasába döfött a könyökével, aki összegörnyedt a fájdalomtól. Leia kiszabadult, kése átszáguldott a termen, és az egyik férfit a falhoz szögezte. Kitört a káosz. Átkok röppentek, a diákok egymáson taposva akartak kijutni a teremből, de a fekete ruhás férfiak nem engedték őket. Sikoltozások, zokogások visszhangoztak a teremben.
-Chris! Daemon! Angela!
-Mindannyian megvagyunk! - üvöltötték vissza mind a hárman.
A puncsos asztalhoz szorultunk. A szemem a lányra rebbent, aki mintha már az ezredik kést vágta volna bele valamelyikbe. Egy átok sem találta el. Villámgyorsan, hatékonyan irtotta a férfiakat. Arcán szemernyi érzelem sem tükröződött. Tíz másodperc. Robbanás rázta meg a termet. Valaki még a többieknél is hangosabban sikított. Valami vörös lány volt az. Öt másodperc. A férfiak még mindig épp elegen voltak, és mintha egyre többen lettek volna... Három. Kettő. Egy. A terem közepén szétváltak a diákok, egy kört alkotva az előbb sikító vörös lány körül. A teste körül színváltós aura villódzott erőteljesen. A lány ámulva nézte saját testét. A barátja is döbbenten nézte. Mellettem egy roppant erős zöld fény villant. Chris fénylett, ugyanolyan aurával, csak zöld színnel. Hátráltam. Ekkor Angela körül vakító fehér fény kezdett tündökölni. Daemon teste körül kék aura villódzott. Sikítani szerettem volna, de ekkor fellángolt bennem valami. Mintha egy gátat szakítottak volna fel bennem, úgy éreztem, az összes erem, az összes szervem lángol. Vetettem egy pillantást a kezemre. Piros aura tündökölt körülöttem. A lány, aki a késekkel dobálózott, feketén tündökölt, de ez nem zavarta össze. Csak még jobban összpontosított. Feléje egy ezüst fénnyel világító fiú közeledett. Fényeink egyszerre lobbantak fel hihetetlen erővel. Erős voltam. Rettenthetetlen voltam. Aztán a földre rogytam. Minden erőmmel küzdöttem az eszméletemért, de a fekete pontok lassan teljesen elfedték a fényeket.
-Chris - leheltem még utoljára, aztán végleg elnyelt a sötétség.

február 14.

Amikor a fekete fényem még egyszer fellobbant, olyan erősen, hogy a férfi, akit meglőttem, a terem másik végébe repült, hihetetlen gyengeség szállt meg. Megbotlottam, és a földre rogytam. Gyerünk, Leia, állj fel! biztattam magam. Emberfeletti erővel álltam fel újra, és kigáncsoltam egy felém közeledő varázslót. Elterültem a földön. Ismét felálltam, a lábam remegett, a látóterem szélére fekete pontok kúsztak. Megengedtem magamnak egy pillantást a többi fénylő ember felé. A színváltós a barátja karjaiban feküdt eszméletlenül, a zöld, a piros, a fehér és a kék a puncsos asztal mellett estek össze. Az ezüst fiú még mindig tündökölt, de rajta nyoma sem látszott gyengeségnek. Felém sietett, szeme aggódón csillogott. Még egyet a falnak küldtem. A lábam már nem bírt el. Összecsuklottam. Amikor az egyik belém akart rúgni, elkaptam a lábát, és arrébb hajítottam. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, az ezüst fiú hajolt fölém, aggódó arccal. Reflexből rúgtam arrébb. Összegörnyedtem a fájdalomról. Mintha mindenem nyúlt, hajolt, kifordult volna. Az egész testem egy merő fájdalom volt.
-Csss! - mászott vissza hozzám a fiú.
Nefelejcskék szemében ezüst pöttyök csillantak, barna, szinte fekete hajába ezüst csíkok vegyültek. És még mindig tündökölt.
-Nyugodj meg! - tette a homlokomra a kezét a fiú.
Elütöttem. Az ajkamba haraptam, hogy ne üvöltsek.
-Segíteni szeretnék! - könyörgött a fiú.
-Leia, kérlek! Ő jó! - McGalagony arca kúszott a szemem elé.
Könnyes volt a szeme. Elernyedtem. Akkor nem fog bántani. A fiú ismét a homlokomra tette a kezét. Lehunytam a szemem.
-Nem tudok beférkőzni az elméjébe, McGalagony professzor - hallottam az ezüst aggódó hangját. - Attól tartok, túl erősek a falak.
-Próbálja meg! Kérem!
Kinyitottam a szemem. Nem értettem semmit. A fiú bársonyos ujjai simogatták az arcomat, a szemei az enyémbe mélyedtek.
-Semmi - súgta. - Nem tudok bejutni.
Fájt mindenem, mégsem engedtem el az eszméletet.
-Leia! Hallasz engem? - kérdezte a fiú.
Bólintottam.
-Engedj utat az elmédbe! Bontsd le a falakat! Csak te tudod megtenni!
Nem! Nem juthat be oda senki! Megacélosítottam a fejemben lévő falakat.
-Ez nem fog menni - csóválta a fejét a fiú. - Most csak megerősítette a falakat.
A keze még mindig az arcomon pihent. Másik kezével most a szemhéjamhoz nyúlt, és a szememre húzta. Túl fáradt voltam, túl fájtam. Nem ellenkeztem.
-Aludj - súgta a fiú. - Aludj.
Nem akartam. Az erdőbe akartam menni. Nyitottam a szemem, de abban a pillanatban a fájdalom olyan erős hulláma söpört végig rajtam, hogy önkéntelenül is felsikítottam, aztán teljesen elvesztettem az eszméletem. Sötétségbe süppedtem.

február 14.

A folyamatosan a színét változtató fény fellobbanásakor Beck arrébb ugrott. Nem hibáztattam. A fény félelmetes volt, de a maga módján gyönyörű. Amikor az erő elfogott, felkacagtam. Magamban éreztem a világ minden erejét. Aztán a fényem kihunyt, én pedig a földre zuhantam. Beck azonnal felkapott. Éreztem, hogy hamarosan elvesztem az eszméletem. Könnyeket éreztem az arcomon.
-Ne halj meg, Cat! - zokogta Beck.
-Nem halok meg - mosolyogtam. - Ez más. Visszatérek.
-Te mindig olyan optimista vagy - simogatta az arcomat Beck. - Honnan tudod, hogy igazad van?
-Érzem - súgtam. - Szeretlek - mosolyogtam még egyet, mielőtt, fejemet a mellkasának ejtve, el nem ájultam.

február 14.

/elbeszélő/

Leia sikolya még sokáig visszhangzott a Nagyteremben. McGalagony kezét tördelve, könnyezve térdelt a lány mellett. A fiú lehunyt szemmel, enyhén ráncolt homlokkal hajolt a lány fölé. Fél perc múlva, amely a professzor számára éveknek tűnt, a fiú kinyitotta a szemét, és csalódottan a sarkára ült.
-Nem megy. Túl erős a fal.
-William, kérlek! Leia-nak így borzalmas átváltozásban lesz része! - mondta könnyekkel a szemében McGalagony.
-Tudom - sóhajtotta a fiú, kezét elhúzva a homloka előtt. - A többi kiválasztott viszont jól van.
-Igen. Szerencsére.
-Most éppen mindegyik egy zöld mezőn van, pillangók között. A többit a képzeletükre bízom. Elültettem az elméjükben a békét. Nem fog fájni az átváltozás.
A fiú hangja monoton, fáradt volt. McGalagony csak most látta igazán, hogy a fiú még csak 14 éves.
-Will, nem mész lefeküdni? - kérdezte szelíden.
A fiú megrázta a fejét.
-Ellenőriznem kell, hogy minden rendben van-e. Az átváltozás roppant kényes folyamat. Őt majd felviszem én - biccentett Leia felé. - Erős lány. Vele sem lesz gond.
Will lehajolt, és a karjába vette Leia-t. A lány eszméletlenül feküdt a karjaiban, de keze még így is ökölbe szorult, karizmai megfeszültek. Will homlokát a lány homlokához érintette, és behunyta a szemét. Leia keze és karjai elernyedtek, feje lecsuklott. Will óvatosan a kulcscsontjához igazította a lány fejét. Gyengéden, szeretettel nézett Leia-ra. A lány álmában felmordult, de aztán csak sóhajtott. Will megcsókolta a lány homlokát, és a gyengélkedő felé indult. McGalagony hangtalanul nézett utánuk. Gondolatait elborították a Leia iránti aggodalom tüskéi. Aztán megrázta magát, felállt, és hozzákezdett a rendrakáshoz. Még egy kamusztorit is ki kellett találni a diákoknak. Megdörzsölte a homlokát, lehunyta a szemét, aztán amikor kinyitotta, szemében ismét ott égett a tűz. Készen állt szembenézni a világgal.

február 15.

A pillangó szárnyán ülve úgy éreztem, enyém a világ. Nevettem, hajam lobogott a szélben. Levetettem magam, de nem sérültem meg. Repültem.
-Ébredezik.
Nem is vettem észre. Kinyitottam a szemem. Egy nefelejcskék szempár, ezüst pöttyökkel. Oké, ez biztos nem Chris. gondoltam kissé lelassulva, de amikor a mondat végére értem, megrémültem. Fekete ruhás férfiak... Repkedő átkok... Fény... Ájulás... Minden eszembe jutott a tegnap estéről. Felsikítottam, és az idegen arca felé kaptam, de az elhajolt, mintha már tudta volna, mire készülök. Megragadta a csuklómat, és a szemembe nézett. Egy pillanat múlva megnyugodtam. A fiú arcán mosoly terült szét.
-Szia! Te vagy a második - felém nyújtotta a kezét.
Most vettem csak észre, hogy egy ágyon fekszem. Elfogadtam a kezét, és felültem.
-Mi... Mi történt tegnap? - kérdeztem kissé összezavarodva.
Egyáltalán miért bízom meg egy idegenben? Kissé arrébb húzódtam.
-Ne félj! Will vagyok. Mindent elmondunk, mihelyt mind a hatan felébredtetek. Addig áruld el a neved! - a fiú rám mosolygott.
Mosolya biztató, kellemes, könnyű volt.
-Ashley vagyok.
-Szép név - mosolygott megint Will.
Ösztönösen visszamosolyogtam.
-Na, hagylak inni és enni - állt fel az ágyam széléről, ahová lehuppant. - Szükséged lesz az erődre - bólintottam.
Aztán eszembe jutott Chris. Az agyam azonnal vad pörgésbe kezdett. Hirtelen mintha valami lágy szellő fújt volna végig a fejemen, megnyugtatva engem. Chris jól van. Már biztos voltam benne. Megnyugodva vettem a mézeskalácsból, ami az éjjeliszekrényemen állt. Finom volt. Most vettem csak a fáradságot, hogy körülnézzek. A mellettem lévő ágyon a tegnap látott vörös lány üldögélt mosolyogva. Szemlátomást teljesen nyugodt volt. Amikor észrevette, hogy nézem, intett nekem.
-Szia! A nevem Cat - mosolygott.
-Szia! Én Ash vagyok.
-Tudod, mi folyik itt? - kérdezte Cat.
-Nem. Én is annyit tudok, amennyit Te.
-Akkor valószínűleg semmit - kacagott a lány. - És még Beck-et sem engedik be - sóhajtott.
-Ő a barátod? - érdeklődtem.
-Igen.
-Biztos hamarosan beengedik - mondtam biztatóan.
A lány arcán hatalmas mosoly terült szét. Ekkor hallottam meg a hangot.
-Ash?
-Chris! - fordultam oda azonnal, ahonnan a hangot hallottam.
Barátom a mellettem lévő ágyon feküdt, de már a szeme nyitva volt. Egyenesen rám nézett. Fel akartam állni, de aztán rájöttem, hogy jobb lenne, ha egyelőre így maradnék. Ezt meg honnan szedtem? gondoltam, de aztán ez a gondolat is kiröpült a fejemből. Will most Chris ágyához telepedett, és vele is beszélt egy kicsit. Utána már a következő ébredezőhöz, Daemon-hoz ment. Ő valamiért nagyon izgága volt. Nem is értettem, miért. Hiszen biztonságban vagyunk. Nem történt semmi olyan, amiről nem fognak minket hamarosan tájékoztatni.
-Ash? - nyújtotta felém a kezét Chris.
-Chris - sóhajtottam mosolyogva.
Ujjaink összeértek.
-Ilyen egy őrült reggelt - mosolyogtam. - Egyél!
És Chris evett. Hagytam táplálkozni, és Angela-t kerestem a tekintetemmel. Ő is most kelt fel, mosolyogva nézett Will-re. Daemon gyilkos pillantást vetett a fiúra, aztán felállt. Furcsán viselkedett. Odajött hozzám.
-Mia, ébredj! - lengette a kezét a szemem előtt.
-Ébren vagyok - mondtam értetlenül.
-Hát nem érted? - túrt a hajába Daemon. - Ez a Will manipulálja a gondolatainkat!
-Ugyan már! - legyintettem. - Bolondságokat beszélsz, Daemon.
Daemon már nyitotta volna a száját, de ekkor sikítás zengte be a gyengélkedőt. Összerezzentem, de szinte azonnal meg is nyugodtam. Daemon viszont feszült maradt.
-Mi baj van? - mosolyogtam rá.
-Ez a sikoly... Az a lány... - mutatott egy ágyra.
Azon az ágyon, amelyre mutatott, egy lány hánykolódott izzadtan. Felismertem benne a tegnap esti, fekete lányt. Még mindig nem kelt fel.
-Semmi baj - kiabálta túl a lány sikolyait Will. - Minden rendben. Daemon, Te kérlek, ülj vissza - nézett a fiúra.
Daemon vicsorgott.
-Őket manipulálhatod, de engem nem - vicsorított.
Will enyhén összevonta a szemöldökét.
-Akkor maradhatsz is - intett, és a lány felé fordult.
Daemon izzó gyűlölettel nézett felé. Mi ütött belé?

február 15.

Ásítottam. Természetesen sajnáltam a lányt, de tudtam, hogy valahogyan, valamikor fel fog ébredni, hiszen mi is felébredtünk.
-Madam Pomfrey, egy pillanatra kérem! - szólítottam meg a javasasszonyt.
-Parancsolj, drágám - fújtatott a hölgy.
-Elvinne kérem egy üzenetet Beck Oliver-nek? - mosolyogtam.
-Mit, kis drágám?
-Szeretném, ha tudná, hogy jól vagyok, és ne izguljon. Kérem, mondja meg neki!
-Persze, drágám.
-Köszönöm - mosolyogtam.
Pár perc múlva Madam Pomfrey visszatért. Azt mondta, Beck megkönnyebbült, és hogy azt üzeni, szeret engem.
-Köszönöm - pirultam el.
-Semmiség, drágám... Ó, ébredezik! - rohant el Madam Pomfrey.
Csodálkozva néztem utána.

február 15.

Sejtjeim, csontjaim, szerveim szétolvadtak, majd újra összeforrtak. Fájt az egész testem, fájt mindenem, a gondolataimat is alattomos tüskékkel szúrták tele. Sikítottam. Reméltem, hogy csak magamban. Megfogadtam, hogy nem sikítok többet. Aztán, amikor a fájdalom a legelviselhetetlenebb volt, hirtelen vége lett mindennek. Testem elernyedt. Kifújtam a levegőt, melyet egészen eddig visszatartottam.
-Ó, ébredezik! - hallottam egy ismeretlen hangot.
A fekete ruhás férfiak! Azonnal megfeszítettem izmaimat, de aztán rájöttem, hogy a hang egy nőé volt. Kinyitottam a szemem. Nefelejcskék szemek ezüst pöttyökkel. Egy bársonyos kéz érintése az arcomon. Olyan erős félelem tört rám, amilyet még nem éreztem. Ellöktem a kezét, és szinte ugyanabban a pillanatban a lábammal derékon rúgtam. Amikor a fiú fájdalmas üvöltéssel csuklott össze, tudtam, hogy talált. Felugrottam, és megcéloztam a ajtót. Közben kezemmel a késem után nyúltam. Ebben a pillanatban zuhant rám valami nagy és nehéz. A múlt éjszaka emlékei elemi erővel törtek rám. Kiszabadítottam magam, de ekkor már a fiú is magához tért, és rám vetette magát. Hiába rúgtam, ütöttem, csapkodtam, nem tágított. Megölni pedig nem szerettem volna.
-Mit akarsz? - sziszegtem, fejjel a padlónak fordulva.
-Azt, hogy nyugton maradj - a fiú puha szája a fülemhez ért.
Megborzongtam.
-Miért tenném ezt?
-Mindent megmagyarázok, ha nyugton maradsz, és nem akarsz elmenekülni.
-Rendben - mondtam.
A fiú óvatosan, lassan kászálódott le rólam. Felálltam, és gyorsan körbenéztem. Felmértem a terepet. A gyengélkedőben voltam. Feltehetőleg. Még sosem jártam itt. A sebesüléseim mindig én magam kezeltem. Az ágyakról öt szempár meredt rám. Volt egy lány ikerpár, barna hajjal, egy fiú ikerpár, zöld szemekkel, és egy vörös hajú lány. Ott volt még az ápolónő (duci és termetes), aki éppen levegőhöz próbált jutni. Sejtettem, hogy ővele küzdöttem az előbb. A fiú mögöttem állt, szemével még mindig engem nézett. Elővettem a tőröm. A fiú lépett felém egyet.
-Nyugi - vetettem oda. - Van valakinél rongy? Le kéne törölgetnem - mutattam fel a véres pengét.
A duci asszonyság azonnal elrohant egy kendőért.
-Köszönöm - fogtam meg a felém nyújtott rongyot.
Ráérősen megtisztítottam, aztán hirtelen mozdulattal a fiú torkának szegeztem. Elkerekedett a szeme.
-Mi a neved? - szegeztem neki a kérdést.
-Will.
-Mit keresel te itt? Mi közöd hozzám?
-Megtudod, ha elengedsz. Mindent elmagyarázok.
-Hol van McGalagony?
-Itt - hallottam a nő hangját.
Megpördültem. McGalagony az ajtóban állt.
-Leia, nyugodj meg!
Leengedtem a tőrt.
-Rendben - McGalagony felsóhajtott. - Gyertek, üljetek szépen körém!
Will és az ágyon fekvő másik öt ember engedelmeskedett. Én a falhoz támaszkodva dobáltam a tőrömet. Nem néztem rájuk. McGalagony csak egy ideges ciccenéssel fogadta a reakciómat.
-Rendben - mondta aztán. - Ideje, hogy megtudjátok, mi történt tegnap.

február 15.

-Hajdanán a gonosz Ratagor uralta a világot. A világot sötétség borította, és senki nem élt harminc évnél tovább, mert addigra a sötétség belülről felemésztette, és Lelketlen Lovaggá, Ratagor gonosz szolgájává vált. Aki nem volt hajlandó gyereket szülni vagy nemzeni, hogy ezáltal továbbvigyék az emberek vérvonalát, azt kegyetlenül megkínozták. Aki ellenállt, megölték. De aztán a Fény megajándékozta a világot. Kiválasztott hét rendkívüli embert, és beléjük helyezte lényének egy részét. Marcust a föld ajándékával, Lauren-t a víz ajándékával, Maxwell-t a tűz ajándékával, Nick-et pedig a levegő ajándékával tüntette ki. Penelope ajándéka az volt, hogy bármilyen élőlénnyé át tudott változni, s megkapta annak képességeit is. Rosalind a gondolatokat tudta befolyásolni, és bizonyos szinten a jövőbe is látott. Oliver pedig a fegyverekkel bánt fantasztikusan. Fizikai ereje túltett mindenkién, a küzdősportokat senki nem űzte különbül, és nem fogott rajta a varázslat. Amikor ők heten összefogtak, nem volt élő ember, aki megállította volna őket. Megtámadták, és legyőzték Ratagort. Szétszabdalták, s darabjait szétszórták a világ különböző pontjain. A végső legyőzésben egy varázslat akadályozta meg őket, amelyet egy boszorkány szőtt a Gonosz köré. Marcus, Lauren, Maxwell, Nick, Penelope, Rosalind és Oliver tudták, hogy Ratagor visszatér majd, és megkérték a Fényt, hogy amikor eljön az idő, az ajándékait ugyanúgy helyezze át az arra érdemesekbe. A Fény megígérte, hogy így tesz. Ratagor legyőzésével béke és nyugalom uralkodott, a hét kiválasztott erős kézzel vezette a világot. Életük alkonyán megfogadták, hogy soha nem adják fel a gonosz elleni harcot. Azonban egy éjjelen Rosalind egyedül kereste fel a Fényt. Esdekelve könyörgött, hogy engedje, lelke vándoroljon a testek között, míg végül teljes erővel nem egyesül a többi lélekkel. A Fény megengedte, de figyelmeztette, hogy a testeken jelek lesznek, hogy mindenki tudja, benne rejlik a lélek. Rosalind vállalta a kockázatot, és míg Marcus, Lauren, Maxwell, Nick, Penelope és Oliver lelke megpihent a Fényben, addig Rosalind lelke testtől testig vándorolt. Most úgy tűnik, Ratagor felébredt, és a lelkek egyesültek - McGalagony felállt, és a vörös lányhoz lépett. - Jennifer Diamond! - a lány megszeppenten felállt. - Penelope lelke immár a te testedben él. Mostantól képes vagy bárkivé és bármivé átváltozni, amivé vagy akivé csak a kedved tartja. Angela Larkstorm! A Te ajándékod Nick lelkével érkezett. A levegő mostantól a te uralmad alá tartozik. Daemon Black! A Te testedben Lauren lelke él tovább. A víz képessége a tiéd. Douglas Black! Marcus téged választott. Föld fölötti hatalmad megkérdőjelezhetetlen. Ashley Larkstorm! Maxwell lelke irányítsa cselekedeteidet, amikor a tűzzel bánsz! Leia Watson! Oliver lelke immár benned él. Fizikai erőddel segítsd barátaidat! Will Ravendale! Rosalind lelke hajad ezüst csíkjaiban és szemed ezüst pöttyeiben nyilvánvalóvá tette szándékát. Képes vagy az emlékekben és a gondolatokban olvasni, és manipulálni azokat.
-Álljunk csak meg! - kiáltottam fel hirtelen mérgesen. - Már ne is haragudj, de te az előbb nyilvánvalóan manipuláltad a gondolataimat! Hogy jössz te ehhez? - kiabáltam magamból kikelten.
-Csak meg akartalak nyugtatni! A lélek még csak akkor foglalta el testedet, nyugton kellett maradnod!
-Argh! - sikítottam, és a fiúra ugrottam volna, de Chris elkapta a derekam.
-Nyugi, Ash - sustorogta, de közben majd' felnyársalta Willt.
-Bocsánat - emelte fel a kezét védekezve Will. - Ez volt a feladatom.
-Te persze végig tudtál mindenről, mi? - szólalt meg Angela.
-Igen - sütötte le a szemét Will. - Rosalind mindent elmondott. De azt nem tudtam, kik lesznek a kiválasztottak.
-Na, szépen vagyunk! - fontam össze a karomat mérgesen.
-Gyerekek, elég legyen! - kiáltotta McGalagony. - Adok egy napot, hogy mindezt megemésszétek, lerohanjátok Willt, miegymás. Holnap reggel kilenckor várlak benneteket a harmadik emeleten. Aki nem lesz ott, azt saját kezűleg rángatom fel addig. Viszlát - rohant ki a tanár a helyiségből.
Némán néztünk egymásra.

február 15.

Miután túlestünk a kezdeti sokkon, mindenki egyszerre esett neki Willnek. Csak Leia és én maradtunk a helyünkön. Félős pillantást vetettem rá, de ő ügyet sem vetett arra, ami körülötte zajlott. Csak a kése érdekelte. Sóhajtva fordultam el.
-Magyarázatot!
-Azt már megkaptátok!
-Miért pont mi?
-Honnan tudjam?
-Egész pontosan mire képes ez az izé?
-Még senki sem látta.
-Miért nem?
-Nem tudom! Ide figyeljetek! Holnap kilenckor mindent megtudtok a képességeitekről. Többet nem mondhatok.
-De... - kezdte Ashley, de aztán megváltozott a pillantása. - Rendben.
Chris és Angela szintén megnyugodtak. Daemon tekintete viszont csak úgy lángolt.
-Szállj ki a fejükből! - vicsorgott.
Will megvonta a vállát, mire ők négyen ismét rátámadtak. Úgy tűnt, nem fogynak ki a kérdésekből.

február 24.

Cat már megint átváltozott. Sóhajtottam. Chris átfonta a derekam. Daemon Angela kézmozdulatait segítette. Will Leia-t nézte. Leia egy tőrt egyensúlyozott a kezén, és hirtelen mozdulattal egy céltábla közepébe hajította. McGalagony pedig a halántékét dörzsölte, aztán hirtelen elkiáltotta magát.
-Még csak tíz napja dolgozom Veletek, de már az idegeimre mentek!
-Bocsánat, nem lennénk ennyire frusztráltak, ha legalább segítene valamiben! - szaladt ki a számon.
-Már elmondtam, mi a dolgotok, mozdulatokat tanítok, elmagyaráztam képességeitek mibenlétét...
-Semmi újat nem mondott!
-Még nem álltok készen!
-Ne mondja, hogy...
-Nézd, édes leányom, Angela még mindig csak szellőt tud előidézni, Douglas...
-Chris - szólt közbe barátom.
-Chris csak apró rengéseket okoz, Daemon nem tud mást, csak hullámokat, te, leányom, még egy szikrát sem idéztél meg, ez a lány pedig - mutatott a most fóka alakjában vergődő Cat-re. - még mindig nem tudja kontrollálni az átváltozásait! Egyedül Will és Leia tud felmutatni valamilyen eredményt.
-Willnek könnyű - szólt ide Daemon. - Ő a kezdetektől tudott mindenről. Leia pedig őstehetség.
Leia kifejezéstelen arccal hajigálta a késeit, kék szemében nem volt élet. Will hozzánk fordult, de mielőtt megszólalhatott volna, Cat újra önmaga volt. Csapzott hajjal, remegő lábakkal állt egy pillanatra, aztán elesett. Köhögött. Will odafutott, és segített neki felállni.
-Én... Sajnálom - lihegte Cat.
McGalagony csak sóhajtott.
-Professzor... Arra gondoltam, hogy kapcsolatba léphetnének a lelkekkel - szólt közbe Will, Cat-et támogatva.
-A mikkel? - mondtam kissé hisztérikusan.
-A bennetek élő lelkekkel.
-Én aztán nem - húzta el a száját Angie, de McGalagony arca felragyogott.
-Ragyogó ötlet! Üljetek körém!
A számat húzva ültem le Chris és Angie közé. Heten ültünk a körben.
-Hunyjátok le a szemeteket! - vezérelt Will. - Engedélyt kérek, hogy beléphessek a fejetekbe!
-Nem - vágtam rá.
-Csak segíteni szeretnék, hogy kapcsolatot létesíthess a lélekkel!
-De én nem akarok...
-ASHLEY! - mennydörögte McGalagony.
-Akarom - dünnyögtem.
-Helyes. Csukjátok be a szemeteket! Üljetek lótuszülésbe. Kiváló. És most figyeljetek a benső énetekre...
Most nézzek a beleimbe? Unottan ültem a sötétségben. Maxwell, hahó! Szólongattam csúfondárosan. Megéreztem egy kis piszkálódást az elmémben. Will? gondoltam. Ahha, csak én vagyok. válaszolt. Segítek. Csak engedd el magad. Próbáltam. Nem jó. Figyelj... De ebben a pillanatban éles fekete fény lángolt fel. Még csukott szemhéjaimon keresztül is éreztem. Felkiáltottam, és eltakartam a szemem. Aztán a fekete fény megszelídült, már csak pulzált. Kinyitottam a szemem. Leia lótuszülésben, pár centivel a talaj felett, csukott szemmel lebegett. A fekete fény körülötte izzott. Általában fonott haja most kiengedve lebegett a levegőben, keretezve szép arcát. A szemem sarkából észrevettem, hogy Will csodálattal pillant rá.
-Ő volt az első? - kérdeztem tőle.
-Mhm?
-Ő volt az első, akinek segítettél?
-Nem. Leia-nak nem tudok bejutni az elméjébe. Ő maga érte el ezt mind. Most Oliver-rel beszélget.
-Ahha - húztam fel kételkedőn az egyik szemöldökömet.
-Próbáljátok még! - tapsolt McGalagony.
Lehunytam a szemem, és próbáltam. Pár eredménytelen perccel később a meditálásnak Cat újabb átváltozása vetett véget. McGalagony felsóhajtott.
-Gyakoroljátok a mozdulatokat! - utasított, és Cat-hez térdelt.
Sóhajtva magam elé nyújtottam a kezem, és elkiáltottam magam.
-Tűz!
-Ez nem így működik - mondta Will. - Hadd segítsek...
-Nem kell a segítséged!
-Még mindig haragszol rám?
-Kicsit.
-Hjajj - csóválta a fejét Will, és Leia-hoz fordult, aki még mindig "beszélt". - Segítek Neki! - ült le Leia-val szemben, lótuszülésbe ült, és lehunyta a szemét.
-Nem hiszem, hogy ez egy jó...
De ekkor egy fényes villanással Will körül is megjelent az ezüstös aura.
-Bolond - fűztem hozzá, aztán elfordultam tőlük.
De azért kíváncsi voltam. Vajon milyen lesz majd Maxwell-lel beszélgetni?

február 24.

Egy ösvényen találtam magam. Ismeretlen helyen, ismeretlen fákkal. Ösztönös mozdulattal az övemhez nyúltam, de nem volt ott egy tőr sem. Ideges lettem. A késeim nélkül meztelennek éreztem magam.
-Ugyan, ne félj! - megpördültem.
Egy magas, barna hajú, ferde, rakoncátlan mosolyú, fekete szemű fiú állt az egyik fatörzsnek dőlve, és a kését dobálgatta. Megfeszültek az izmaim. A mozdulat túlságosan emlékeztetett az enyémre. A fiú elnevette magát, aztán gyorsan, akár a gondolat, mellettem termett. Ferde mosollyal lenézett rám.
-Azóta várom, hogy eljöjj hozzám, amióta kiválasztottalak, Leia Watson.
-Ki vagy?
-Oliver.
-Hol vagyunk?
-A fejedben.
-Miért?
-Hogy megismerkedjünk.
-De...
-Én voltam a legelső Vadász. Segítek Neked, hogy előbbre jutss. Mivel most megnyitottad nekem az utat, most már bármikor elérhetsz engem, és beszélhetünk. És ez fordítva is igaz.
-Éljen - mondtam, kis lelkesedéssel.
Oliver lebiggyesztette a száját.
-Sajnos a borzasztó humorérzékeddel nem számoltam...
-Van humorom - vágtam rá fapofával.
-Ja. Látom is - nézett rám ferdén Oliver.
-Valójában miért vagyok itt?
-Hiszen te szólítottál! - vigyorgott a fiú.
-Ejnye, Oliver, szegény lány, még így sem ért semmit! - szólt egy lányhang.
A fiú háta mögött megpillantottam egy vörös hajú, kék szemű lányt az úton. Oliver meg sem fordult.
-Mi sem értettünk semmit, amikor elhagytál minket, Rosalind - szólt a fiú.
A lány ragyogó mosolya megfakult.
-Ki ez? - kérdeztem.
-Rosalind.
-Mit keres a fejemben?
-Ő csak kivetülés, igazából nincs itt. A barátod küldte, mert ő nem jutott be. Erős a falad. Gratulálok - mosolygott le rám Oliver.
-Leia, engedd be a fejedbe Will-t!
-Ki kérdezett? Menj innen, semmi keresnivalód itt! - váltott megint hűvösre Oliver.
Rosalind arcán egy könnycsepp gurult végig, aztán lassan kifakult.
-A volt barátnőm - mutatott utána Oliver, furcsán fájdalmas mosollyal.
Nem szóltam. Nem szerettem belenyúlni mások életébe, a fiú pedig nem szorgalmazta.
-Akkor beszélünk a képességeidről. McGalagony nem mondott el mindent. Sok mindent nem tudsz még, de valóban nem vagy még felkészülve. Egyelőre annyi, hogy varázslat nem fog rajtad, viszont egy fegyver végezhet veled. És akkor gyógyító bűbájok sem segíthetnek.
Bólintottam.
-Figyelj, nem mondhatok többet, azon kívül lassan vissza kéne térned a csapatodhoz. Az a Will már nagyon rángatja a karod - vigyorgott, aztán hirtelen mozdulattal magához húzott, és átölelt, mintha régi ismerősök lennénk.
Megdermedtem.
-Ismerem a múltad, Leia - suttogott a fülembe. - De ne add fel! Én itt leszek, ha kellek! - elengedett, mosolygott, integetett, aztán eltűnt.
Zihálva nyitottam ki a szemem. Oliver-nek igaza volt. Will a karomat rángatta. Villámgyorsan felugrottam.
-Mi történt? - ugrott oda hozzám McGalagony.
-Semmi különös. Találkoztam Oliver-rel.
-Rendben. Nagyon jó - bólogatott elégedetten, majd visszarohant Cat-hez.
Will óvatos tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy Rosalind elmondta. Ő pedig tudta, hogy tudom.